Megjelent a Lydia legújabb száma, amelynek címlapján címlapján Varga Katica szerepel.
A LYDIA egyedülálló azáltal, hogy felekezeti és korosztályi határokat átlépve foglalkozik olyan témákkal, amelyek minden nőt érintenek. Legyen szó fiatal anyukákról, akik a gyermeknevelés kihívásaira keresnek választ, vagy házasokról, akik kapcsolatukat szeretnék elmélyíteni és megerősíteni. Az egyedülálló nők, középkorúak és idősebbek számára is inspirációt nyújt, hogy újraértelmezzék céljaikat és megtalálják békéjüket.
A magazin már 1993 óta elérhető magyarul is, és az alapító, Elizabeth Mittelstaedt, vajdasági magyar anyanyelvű, 1986-ban hozta létre Németországban. Évente kétszer jelenik meg, és az idén Varga Katica különleges jelenléte teszi még különlegesebbé.
LYDIA INTERJÚ
Talán egyik legszebb dolog, amikor felfedezzük, hogy életünk apróbb-nagyobb eseményeiből „értő kéz” rakta össze a mozaikot. Így tekinthet vissza korábbi éveire Varga Katica is, és olvasóinknak elmondja, milyen részletekből állt össze pályája, identitása. Munkája mellett aktív zenei tevékenységet folytat, amelynek része, hogy a kárpátaljai Credo együttesben énekel; az együttes tevékenységét 2015-ben Magyar Örökség Díjjal ismerték el.
Katica, hol nőtt fel, és hogyan formálta életét, gondolkodását, mindaz, amit maga körül tapasztalt?
Kárpátaljáról, pontosabban Ungvárról származom. Az „otthon” számomra sokat jelent, mindazt, amit tudok, ott tanultam. Amilyen most vagyok, annak köszönhető, hogy Kárpátalján nőttem fel. Minden értelemben nagy hatást gyakorolt rám, meg kellett tapasztalnom a kisebbségi lét nehézségeit és örömeit. Merthogy nem csupán nehézségei voltak, mindig akadt okunk örülni is. Sokszor nem volt könnyű – erről már sokan beszéltek –, de arról kevésszer esik szó, hogy például milyen jó volt megtapasztalni a közösséghez való tartozás érzését.
Hogyan alakultak a tanulmányai, a pályája?
Amikor iskolás korú lettem, Ungváron egyetlenegy magyar tannyelvű iskola működött, nem is volt kérdés, hogy itt kezdem el a tanulmányaimat. A szüleim mindig is hitben neveltek, és fontosnak tartották, hogy az anyanyelv szeretetét is átadják nekem és a testvéremnek. Azonban azt is megtanultam tőlük, hogy a körülöttünk lévő embereket, akik más nyelven beszélnek, ugyanúgy tisztelni és szeretni kell. Talán ezért is nem esett nehezemre elsajátítani az orosz és az ukrán nyelvet. Később ez a tudás a javamra vált, nem is akárhogy. Ugyanis az egyetemi tanulmányaimat ukrán nyelven végeztem, s miután matematikusként lediplomáztam, a nyelvtudásomnak köszönhetően a médiában kezdtem el dolgozni, először fordítóként. Később így lett belőlem műsorvezető, szerkesztő-riporter, újságíró.
Miként formálódott gyermekkorában a hite?
Az iskola és a templom meghatározó szerepet töltöttek be számomra. Gyermekkorom kedvelt színhelye a templomunk melletti gyülekezeti terem volt, ahol először hittanosként tanultam, később pedig hitoktatóként segítettem a lelkész munkáját. Ebben a teremben tartottuk hétről hétre az énekkari próbákat is, itt kóstoltam bele az egyházi zenébe, a dicsőítésbe. Itt kezdtem el gitáron zenélni. A helyszínek mellé természetesen személyek, arcok is társulnak. Tanítók, lelkészek, családtagok, barátok. Hosszú lenne felsorolni, ugyanis nagyon sok ember volt és van ma is, akikre felnézek azért, mert szeretetükkel támogattak.
Milyen módon alakult ki a zenéhez való vonzódása?
Az biztos, hogy engem a Jóisten a zenére hangolt, ezt már gyermekkoromban lehetett érezni. Eszembe jut egy történet, ami mutatja Isten vezetését az életemben… Tizenkét éves voltam, amikor nagypapám egyik helyi újságból értesült egy dalversenyről, és biztatott, hogy vegyek részt rajta. A versenyt Beregszászban tartották. Akkoriban naponta egy vonat indult odafelé, délután jött az egyetlen visszafelé tartó járat. A jegyet a testvérem vette meg az első fizetéséből. Az iskolai énektanítómmal együtt szálltunk fel a vonatra – ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött az éneklés felé vezető utam. Hálás vagyok érte a testvéremnek, mert azzal, hogy előtérbe helyezte azt, ami nekem fontos volt, az egész életemet meghatározta.
A dalversenyen csodálatos élményekkel gazdagodtam. Barátokat szereztem, új ismeretségeket kötöttem. A verseny után úgy tértünk haza, hogy az eredményt nem tudtuk. Másnap, vasárnap az ungvári gyülekezetben értesültem róla, hogy én lettem az egyik kategória győztese. A díj egy porcelán váza volt, amelyért az egyik szervezőhöz kellett elmennem – Ivaskovics Józsefhez, aki Kárpátalja neves és elismert zeneszerzője. Fél év múlva ő invitált énekelni a Credo együttesben megüresedett helyre. Ezzel egyidőben indult el a gyülekezeti énekkar, amelyet szintén Ivaskovics József vezetett, én is örömmel csatlakoztam a kórushoz. Ennek huszonhárom éve, azóta énekelek a Credo együttesben. A Jóistenhez és a zenéhez való viszonyom így kezdett el formálódni – ha visszatekintek, látom Isten vezetését, azt a precíz, pontos tervet, ami nélkül ma nem lennék az, aki vagyok.
A zenei fejlődését ki és hogyan segítette?
Minden zenei alapismeretet, de főleg a zene iránti alázatot és szeretetet Ivaskovics Józseftől tanultam. Ő és a testvére segítettek megjavítani nagypapám régi, kopott gitárját, azon kezdtem el tanulni az első akkordokat. Kis idő múlva azt vettem észre, hogy minden szabadidőmet énekléssel és gitározással töltöm. Nem esett nehezemre a gyakorlás, inkább valami megmagyarázhatatlan nyugalom töltött el, amikor énekelni kezdtem. Miután gitározni is megtanultam, volt hangszer is, amibe belekapaszkodva úgy éreztem, a zene összeköt – Istennel, emberekkel, a nemzetemmel, más nemzetekkel, a természettel… és folytathatnám a végtelenségig.
Miért telepedett át Kárpátaljáról Magyarországra?
A férjemmel, aki az anyaországból származik, 2014-ben itt kötöttünk házasságot, és itt alapítottunk családot. Zenei szolgálatomat azóta itt folytatom. Gyermekünket nagyon vártuk, az ő érkezését valódi csodaként éltük meg, közben megtapasztalhattuk az ima erejét.
Elmondaná, miért volt szükség a fokozott imádkozásra?
Több magzat elvesztése után, a várandósság alatt – ami szintén kicsit komplikáltabb volt egy átlagosnál – eleinte úgy tűnt, hogy ez a gyermek sem fog megszületni. De a korábbinál is sokkal nagyobb imahátteret kaptunk, és Isten meghallgatta az imáinkat: életünk egyik legnagyobb csodájában részesített, amikor egészséges gyermekkel ajándékozott meg minket. Fontos, hogy nem voltunk egyedül. A gyülekezetünkben működő imakör kiemelten foglalkozott velünk, sőt, katolikus barátaink is imájukba foglaltak. Az egyik asszony szerint szinte „kiimádkoztuk ezt a gyermeket.” Visszatekintve azt tudom mondani, hogy mi valóban tapasztaltuk az ima erejét. A lehetetlenről kiderült, hogy igenis lehetséges – csak kérni és várni kell. Persze nekünk is voltak és vannak olyan imáink, amelyekre nem olyan válasz érkezett, mint amit vártunk, de abban biztosak vagyunk most is, hogy minden, ami velünk történik, a javunkat szolgálja.
A hétköznapjaiban mennyi és milyen helyet foglal el mostanában a zene?
A hétköznapok forgatagában sokszor menekülési útvonal, ha elvonulok zenélni. Aztán vannak a családi zenélések, amikor a kisfiammal együtt énekelünk, zenélünk, néha még a férjem is bekapcsolódik. A zene mindennapos az életünkben – ez nem kérdés. Persze a munkám mellett nem jut rá annyi idő, mint amennyit szeretnék.
A gyülekezeti életben hogyan kamatozik az Istentől kapott talentuma?
Egy ideig a szajoli református gyülekezet kántora voltam, jelenleg hét éve vagyok a kiskunfélegyházi egyesült protestáns, vagyis református és evangélikus gyülekezet kántora, és az általam alapított gyülekezeti énekkar vezetője. Vasárnaponként és egyházi ünnepnapokon a helyi lelkipásztor felkérésére az igei üzenethez ráfelelő énekként keresek egy-egy témához illő dicsőítő éneket. Ezek a dicsőítő dalok témájukban, mondanivalójukban reflektálnak az elhangzottakra, gondolatébresztőént hatnak. Nem vagyok szokványos kántor – én gitárral kísérem a gyülekezeti énekeket.
Milyen egyéb zenés alkalmak, koncertek szerepelnek a programjában?
Más egyházi rendezvényeken megzenésített istenes verseket szoktam előadni, a dalokat ott is magam kísérem gitárral. Emellett verses irodalmi műsorokat is tartok, amelyekben nagy szerepet kap az istenhit és a hazaszeretet témája. Úgy gondolom, hogy az istenes és a hazafias versek mondanivalójának zenével való átadása fontos, minden korban aktuális. Ezek a témák talán nem jelennek meg mindennap a médiában, de hiszem, hogy a koncerteken, a személyes találkozások alkalmával egyre több embert érintenek meg.
Ezen kívül minden évben egy-egy nagyobb projekt megvalósítását tűzöm ki célul magam elé – egyszer a református iskolákat jártam körbe az országban, a múlt évben pedig az idősotthonokat látogattam meg, és énekeltem nekik, sokszor akár velük együtt is. Reményt vinni a reménytelenségbe nagyon hálás feladat. Csillogó gyermekszempárok, vagy a könnyes szemű idősek dúdolása mindig megerősít abban, hogy a zene összeköt minket.
Elmondhatom, hogy zene és hit találkozott az életemben. Szerencsésnek érzem magam, mert hitben neveltek még azokban az időkben is, amikor ezt nehéz volt kivitelezni. De nekem is meg kellett járnom a magam útját a hit felé vezető úton. Az életben vannak nehézségek – ezek engem sem kerültek el –, és amikor nehéz volt hinni, akkor a zene, az éneklés is segített, számomra ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy a Jóistenhez szóljak. Az énekléssel tudom ma is kifejezni igazán azt, amit érzek.
Milyen lemezei jelentek meg eddig?
Egyéni lemezeim „Áldalak búval vigalommal” és „Életem Jézus” címmel a Kárpátaljai Református Egyház és a Credo Alapítvány támogatásával készülhettek el, Kárpátalján jelentek meg. A Reformáció 500. évfordulója alkalmából, az NKA támogatásával 2017-ben jelent meg és került forgalomba a „Mely igen jó az Úr Istent dicsérni” című hanglemezem.
Katicáéknál hogyan zajlik az adventi időszak, vannak-e kialakult családi hagyományaik?
Az adventi időszakban, amióta csak az eszemet tudom, mindig énekeltem. Bár ez az elcsendesedés és a várakozás időszaka is egyben, nekem ezek mégis rohanós hetek. Ugyanis ilyenkor még olyan emberek is szeretnek részt venni egy-egy adventi koncerten, akik egyébként soha nem térnének be templomba, vagy hasonló rendezvényre. Én ebben arra látok lehetőséget, hogy egy szép dal, egy gyönyörű ének sok-sok ember szívét megmelengetheti, közelebb viheti őket Istenhez.
A családunkban hagyomány, hogy együtt készítjük el az adventi koszorút, együtt gyújtjuk meg vasárnaponként a gyertyákat. A kisfiammal pedig minden évben – kétéves korától kezdve – készítünk egy adventi felvételt, amit szép videóval illusztrálunk. Ezt a családunk minden tagja megkapja.
Mi az a kedves bibliai vers vagy gondolat, amit a Lydia olvasóinak búcsúzóul szívesen továbbadna?Az otthonunkban van egy kézzel hímzett ige: „A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is az Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik.” (Préd 7:14) Ezt bátorításkén is szívesen ajánlom az olvasóknak.